„Ha az Egyház ellen vagy, azt jelenti Isten ellen vagy.”

Hány közösség, felekezet vagy rend próbált már megbújni ezen szavak mögött, amely egyértelmű utalás arra, hogy mindenki úgy értelmezi a hitet, ahogy az neki tetszik. Sajnos sok esetben nem az Egyetlen az első, hanem a nevében harácsolt talmi hatalmi érdekek, amelyek képesek egész generációkat mozgatni.

A pap, amely egy koreai képregény megfilmesített mása, a nem is olyan távoli jövőbe kalauzolja a nézőt, ahol az emberiség sokkal nagyobb problémával nézett szembe a századok során, mint a kicsinyes hatalmi harcok egy- egy terület irányítása felett. A vámpírok. A film számomra egyik legérdekesebb pár perce az a bevezető animáció, amely dióhéjba szuszakolja számunkra az alaptézist, miszerint vámpírok az idők kezdetétől léteznek, és harcolnak az emberi fajjal.
Minden korban, és fronton vesztésre álltunk a vérszívó ösztönlényekkel szemben egészen addig a pontig, amíg az Egyház életre nem hív egy különleges osztagot, a Papok Rendjét, akik isteni erővel megáldott nők, és férfiak válogatott csoportját hivatottak képviselni a kietlen és teljesen felégetett planétán.


Az ő segedelmükkel az emberi faj győzedelmeskedik a vámpírfalka felett, és a megmaradt példányokat a föld alá zárt katakombákba száműzik az örökkévalóság végéig. A túlélők elszigetelt kolóniákba, és egy gigapoliszba tömörülnek, mivel a bolygó jószerével úgy fest, mintha a harmadik világháború után csinálnánk egy sivatagi teljesítménytúrát valahol Texas államban.
Ám az igazság más képet fest, mint ahogyan azt az Egyház fennhéjázó vezetői állítják. Valaki újult erővel tör hatalomra az emberiség ellenében, amelyet csak néhány kitaszított Pap, és segítőjük a helyi közeg próbál megakadályozni. Minden ellenük dolgozik, és mindenki ellenük fordul.
Paul Bettany a film egyszemélyes igazságosztója, aki a tőle megszokott hidegvérrel porciózza a vámpírmaflásokat olyan lényeknek, amelyek inkább a Resident Evil túlélő horror játékából potyogtak ki, semmint a Penge produkciójának első jelenetében tomboltak. Igazából mindenki úgy formázza a vámpír fogalmát, ahogyan az neki tetszik. Többnyire humanoid lényekről beszélünk, van amelyik szmokingban jár, és kristálypohárból issza a folyékony kötőszövetet, még mások hamuszürke bőrrel, hatalmas lebernyegben röpködnek éjszakánként, és felfalnak mindent, aminek az ereiben meleg vér csörgedez. A mostani helyzet sajnos elkeserítőbb, mivel a csupasz, négy lábon ugráló nyálfolyató „ebek” inkább hasonlítanak egy génkezelt kínai kopaszkutyára, mint vámpírra. Ha viszont azt nézzük, hogy a Playstation plusz Screengems egyenlő relációban van a Sonyval, akkor nem csodálkozunk a vámpírnak csúfolt lények láttán. Beletoldottak egy picit. Előfordul ez a legjobb családokban is.
Főhősünk a mérleg pozitív nyelve, aki tiszta hitével átvilágít a legsötétebb éjszakán is, hiszen sorozatban ez már a harmadik szerep, ahol az isteni hatalom becsületes, fanatikus vagy éppen gyilkológép védelmezője a színész. Úgy látszik őt is erőteljes skatulyába szorította a Dan Brown féle effektus.
Az ellenpólus, a valós sötét faktor, az egyetlen, elegánsan vámpíri jelenség a filmben a kiugrott Pap, Karl Urban, aki tökéletesen hozza a tőle elvárható rettenthetetlen főgonoszt, a maga westernes stílusában. Már a Redben is utáltuk az ipsét, bár ott legalább volt egy egészséges bunyójelenete Bruce Willisel. Ez az a film, ahol az összes klisé képviselteti magát, amit az ember már megszokott, sőt követel. Egyetlen probléma, hogy ezek a panelek erőtlenül, és laposan lettek összefércelve egymással. Hiába a közepesen jó ötlet, és egy lerágott csont történet. A film a Vampire Hunter D animációs világának lüktető eleme, ahol a sivár külső helyszínek, és a hatalmas fallal bástyázott metropolisz a Dredd bíró féle életérzést tárja elénk némi Szárnyas Fejvadász utcakörképpel fűszerezve. A Star Wars kétkerekű robogói, amelyekkel Anakin hasította annak idején a horizontot vagy a száguldó vonat a semmi közepén, amelyet dinamittal, és némi spagetti westernbe illő vagonbunyóval állítanak meg, nos, az már csak hab a tortán.
A 60 milliós olvasztótégelybe jó sok mindent beledobott a rendező, Scott Charles Stewart, (aki a Légiót rendezte első filmesként még 2009-ben Bettanyval a főszerepben) csak éppen bánni nem sikerült a végén kialakult miazmával, amely erőtlenül, és céltalanul hömpölyög a vászon minden kockáján. Igaz kicsit felpörög a drámai ív csúcsán, de ez nem kárpótol minket azért az egy óráért, amit kellemetlenül feszengünk a székben egy eseménytelen, és színészi játékban, érzelmekben igencsak szegényes null dramaturgiás produkcióban. A mellékszereplők erőtlenek, és még ráadásképp nem is igen léteznek a számukra igencsak szűkösre szabott élettérben, ami alapvetően nagy hiba egy igencsak vékonyka adaptációban, ami mindenhonnan lopott. Ez önmagában véve nem szégyen, csak tudni kell jobban felhasználni, mondaná Tarantino mester, de speciel nem ő rendezte ezt a vadnyugati vágtát, amely a semmiből indult, és a végtelenbe vágtat.

A film tesz még egy kósza kísérletet az Isten kontra Egyház pólusai között őrlődő Pap megpróbáltatásainak bemutatására, aki lelkiismeret furdalással teljes napokat él korábbi bajtársa, majdani ellenfele elvesztése miatt, de ahogyan fellobban a szikra, úgy a sötétségbe is vész.

Minden tiszteletem Min-Woo Hyungnak, annak a művésznek, aki a Pap szériát képregényben megálmodta, de nem engedtem volna meg, hogy Cory Goodmannel együtt írják meg a szkriptet, akinek ez volt az első forgatókönyve.

Úgy tűnik, tervezik, tervezték a második részt is. No komment…

Ítélet:



A bejegyzés trackback címe:

https://filmfreaks.blog.hu/api/trackback/id/tr842995476

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása